Mire jók az elakadások az életben?
Mind ismerjük az érzést, hogy valamit nagyon szeretnénk, teszünk is az ügy érdekében, de mégis egyfolytában a falnak ütközünk. Idegesítő még olvasni is, igaz? De lehet, hogy akár még hasznunkra is lehet a helyzet? Lássuk, mit tehetünk ilyenkor!
1. Megvizsgáljuk, hogy jó irányba tartunk-e. Tényleg azt akarjuk, amit gondolunk?
Ha megtorpanunk az egy kíváló lehetőség, hogy őszintén átgondoljuk, hogy tényleg azt akarjuk-e amerre tartunk. Ha arra jutunk, hogy nem: szuper, akkor itt a lehetőség kitalálni, hogy akkor mit is akarunk valójában. Viszont, ha azt érezzük, hogy tényleg ez az amire őszintén vágyunk akkor jöhet a 2. pont:
2. Lehetőség, hogy meghaladjuk saját magunkat
Mélyen belül mindig érezzük, hogy mi az a lépés, ami előre vinne, de a végsőkig küzdünk ellene. Inkább verjük a fejünket a falba jó sokáig, míg végre hajlandóak vagyunk meghallani a saját belső hangunkat és elindulunk kifelé a gödörből. Vagy csak én vagyok ilyen mazohista?
“Minél fontosabb egy tevékenység a lelked fejlődése számára, annál több ellenállást fogsz érezni iránta – annál jobban fogsz félni tőle.” Steven Pressfield
Én most épp munkát keresek, és hát mit is mondjak…lassabban megy mint gondoltam.
Ennek van több egyértelmű külső oka is (új ország, kísérletező kitérő a karrieremben), meg sok belső is, ami sose egyértelmű és jó mélyre kell ásni, hogy megtalálja őket az ember. És bizony vannak olyan napok amikor teljesen elsüllyedek az önsajnálat legmélyebb bugyraiba és megállapítom, hogy végérvényesen elcsesztem az életem és amúgy is az egész világ összeesküdött ellenem. Szegény én. Remélem, itt már ti is velem sírtok 😛
Na most ez nem csak, hogy nem a legkellemesebb állapot, de baromira nem is vezet sehova. Szóval miután kedvemre kisírtam magam, emlékeztetem magam, hogy a világnak abszolút nem érdeke kicseszni velem, sőt. Tehát a megoldás valahol mégiscsak a saját házam táján lehet.
Régóta bennem van a késztetés, hogy blogot írjak (lásd első bejegyzés) de valamiért mégis nagyon nehezen veszem rá magam. Azt is érzem, hogy valamiért ezt MOST meg kell ugrani, ez lehet a kulcsa a mostani elakadásnak. Aminek logikusan semmi értelme sincs, mert magyarul akarok, személyes blogot írni, aminek semmi köze a munkakereséshez. Látszólag.
De annak, amit ez a blog képvisel számomra már annál inkább. (Tartsatok ki mindjárt összeáll a kép, ígérem :P)
Én olyan típus vagyok, hogy elég nehezen beszélek az érzéseimről, még az is jó sok melómba telt, hogy egyáltalán megengedjem magamnak, hogy érezzem az érzéseimet. Mindig mindent felülbíráltam fejből. A lelkem meg csak úgy szép csendben várt a sorára, hogy talán majd egyszer ő is szóhoz jut. Egy ideje ez már jobban megy, ebben sokat segített a coaching tanfolyam is, amit időközben elvégeztem.
Kommunikálni viszont még mindig megszokásból fejből kommunikálok és ettől keletkezik, egy nagy meg-nem-értettség érzésem. Sokszor még a legszűkebb környezetemben is.
Tehét ez a BLOG arra tesz kísérletet, abszolút önös módon, hogy összehangolja a lelket és a szellemet és ebből ez új egységből szólaljon meg. Ezért egy fontos mérföldkő az én önazonosságom és kiegyensúlyozottságom felé vezető úton. És itt kapcsolódunk vissza, a munkakeresés témához, mert ugye ez a kettő igencsak jól jön hozzá.
Kis lépés ez az emberiségnek, de nagy lépés ez a Kalmár Áginak 😀
Azon kívül, hogy ez nekem terápiás jellegű, talán másnak is hasznára válhat, aki hasonló cipőben jár.
Tehát, be kell látnom, hogy majdhogynem törvényszerű, hogy elakadást tapasztaltam az életemben. Mert meg kellett, hogy álljak (1), őszintén magamba nézni (2) , meglátni, hogy hol a gubanc (3) , kifésülni (4) , majd emelt fővel tovább sétálni (5) és élvezni az életet míg nem jön a következő elakadás.
Na ez “élvezni az életet míg nem jön a következő elakadás” nagyon genyón hangzik, tudom. De annyira azért nem tragikus ám a helyzet, mert egyrészt fogy a témák száma, másrészt rutinosabbak leszünk a nagytakarításban. Megtaláljuk a jól bevált módszereket és segítőket, akikben meg tudunk bízni. Szóval egy idő után már szinte röptében is megy. ( Én még nem tartok ott)
És amúgy meg nem kell magunkat annyira komolyan venni, sőt nem is ajánlott! 🙂 Attól, hogy valamivel éppen küzdünk még élvezhetjük az élet szépségeit. Én most valahol a 4-es pont környékén tartok (mint írtam, ez a blog is a kifésülés része) és bár már nagyon szeretnék tovább sétálni, ki tudja lehet, hogy még kell futnom néhány 2-es, 3-as kört.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsenek rossz napjaim, de amúgy a nagy lélekbúvárkodás és munkakeresés közben élvezem minden idők legmelegebb skandináv nyarát és a 10 percre lévő homokos tengerpartot. Gyakran összejövünk a barátainkkal jókat enni és inni, és mindezek mellett még utazni is tudunk, ami mindig hatalmas feltöltődés. Ezekért mind végtelenül hálás vagyok.
És végül nem bírom megállni, hogy ezt ide tegyem. Ez a vége főcím 😛
Ti miben éreztetek elakadást és mit tanultatok belőle? Vagy ha épp most torpantatok meg, akkor mi az, amit éreztek, hogy meg kéne lépni, de nem akaródzik?